III. rész

Gnatológia
(Létrejöttétől haláláig)

1911-ben Montrealban William Hunter londoni orvos közzétette a gócfertőzésről kialakított tapasztalatait, mely szerint egy gyulladásos góc (például egy elgennyesedett foggyökér) általános kórfolyamatok forrása lehet, halált is okozhat. Nyilatkozatát az újságok szétkürtölték. A következménye az lett, hogy mindenféle betegség okának, amit nem tudtak gyógyítani, a fogakat kiáltották ki. Aki kicsit is adott az egészségére, gyorsan kihúzatta fogait, nehogy a fogak miatt életével kelljen fizetnie. De az orvosokat is sikerült “megfertőzni”. Szinte mindegy volt, hogy a beteg fejfájásra vagy éppen hasfájásra panaszkodott, a fogak kihúzását rendelték el. A tömeghisztéria következtében Amerikában öregek és fiatalok váltak rövid idő alatt fogatlanná.
Ebben az időben a fogsorok helyben tartásáról rugók és gumiszívók gondoskodtak, azokkal étkezni nem lehetett (forrás: Weisz Zsigmond: A fogászat kérdésekben és feleletekben)
Az étel felaprításához “rágógépet” (masticator, Kaumaschiene) használtak.
A rágásra alkalmas teljes fogsor készítésével nem tudtak a fogorvosok megbirkózni. Az alapvetően műszaki jellegű probléma megoldására fogászati képzésben részesített mérnököket vontak be.
1926-ban McCollum vezetésével megalakult a “Gnathological Society of California”. Az új tudomány céljaként a rágóapparátus anatómiájának, szövettanának, fiziológiájának és patofiziológiájának kutatását jelölték meg. A gnatológia valós célja a fogatlanná vált páciensek rágásra alkalmas fogsorral való ellátása volt.
A gnatológusok a fogsorkészítés legnagyobb problémájának a nem reprodukálható harapásvételt tartották. Megfigyelték ugyanis, hogy
  • ha egy pácienstől három fogorvos harapást vesz, annak három különböző eredménye lesz;
  • ha egy pácienstől ugyanaz a fogorvos reggel, délben és este ugyanazzal a módszerrel harapást vesz, annak is három különböző harapás lesz az eredménye;
  • a harapásvétel eredménye függ a kezelő ügyességétől, a páciens aktuális lelki- és izomzatának pillanatnyi állapotától;
  • a műfogsorok lelazulásának oka: az állkapocs önkéntelen mozgása az egyik harapásból egy másik harapásba. A fogsorok fogai ilyenkor összekapaszkodnak és egymást lebillentik.
  • A gnatológusok a fogsor stabilizálásának megoldására a fogak kiegyensúlyozott harapásba való becsiszolását javasolták. Ennek lényege, hogy a harapásból az állkapocs átcsúsztatható egy tetszőleges másik harapásba (jobbra vagy balra, előre vagy hátra), miközben a fogak mindkét oldalon folyamatosan érintkeznek.
A kiegyensúlyozott harapás megvalósításához szükség volt egy eszközre, ami az állkapocs fogcsikorgatási mozgásait (artikulációs mozgásait) utánozni képes. Ez a műszer az egyéni értékekre programozható artikulátor.

A gipszmodelleket arcív segítségével gipszelték az artikulátorba. Az állkapocs mozgásának regisztrálását és a mozgások artikulátorra való átvitelét pantográffal végezték. A kiegyensúlyozott harapást az artikulátorban csiszolták be. A rengeteg munka meghozta a várt sikert.
A gipszmodelleket arcív segítségével gipszelték az artikulátorba. Az állkapocs mozgásának regisztrálását és a mozgások artikulátorra való átvitelét pantográffal végezték. A kiegyensúlyozott harapást az artikulátorban csiszolták be. A rengeteg munka meghozta a várt sikert.
Regisztrációs technika a Dentsply cégtől (forrás: H. Mack Schwerpunkte in der Totalprothetik)
A gnatológusok mindenféle fogpótlásnál a kiegyensúlyozott harapás beállítását tűzték ki célul. Ez az igyekezetük azonban nem fogatlan státusznál minden esetben kudarcot vallott. Hiába alkalmazták a bevált módszereket (arcív, pantográf, egyéni artikulátor), hiába csiszolták be különös gonddal a fogpótlásokat az artikulátorban, a szájban teljesen mást tapasztaltak.

Az okokat ma már ismerjük: merev tárgyakkal szinte reménytelen utánozni az állcsontok fiziológiás deformációját, a fogak állcsonton belüli mozgását, a diszkusz artikulárisz összenyomásából származó mozgást, a nem egészséges állkapocsízület („csapágyas tengely”) mozgásait.

A gnatológusok elkeseredett igyekezetét forradalomként söpörte el az elsősorban D’Amico (1958), Stallard (1959), Stuart (1964) által terjesztett új elmélet, a front- és szemfogvezetés. Az új elmélet alapja az a vizsgálat, amelynek során egészséges fogazatú egyéneknél megfigyelték, mi történik, ha szándékosan csikorgatják fogaikat. Azt tapasztalták, hogy ilyenkor az esetek java részében a szemfogak találkoznak, és a további oldalra csúsztatáskor minden más fog érintkezése megszűnik. A gnatológusok kiegyensúlyozott harapásra való törekvését, mint természetellenes, így alapvetően hibás szemléletet elvetették, gyakorlatukat és eszközeiket kiiktatták. A gnatológia a hatvanas évek elején meghalt.

A gnatológia a harapásról és a fogcsikorgatásról (az artikulációról) szólt. Manapság a gnatológia címen oktatott tárgynak már nem témája a sokféle harapás.

Az új elmélet tagadja a sokféle harapás lehetőségét, a fogcsikorgatást pedig fiziológiásnak kiáltja ki.

A szemfogvezetés elmélete egy paradoxonra épül: a harapásból induló oldalmozgás bár akaratlagosan kivitelezhető, automatikus működés során fiziológiásan nem fordul elő.

Összefoglalás:

  • Előzmény: gócfertőzés bizonyítása
  • Következmény: pánikreakció, exodontizmus
  • Cél: rágásra alkalmas fogsor készitése (gnatológia tudomány)
  • Probléma: sokféle harapás
  • Megoldás: olyan fogsor készitése, amely mindenféle harapási pozíciónak megfelel
  • Módszer: egyéni artikulátorban utánozni az állkapocs fogcsikorgató mozgásait, a fogpótlásokat kiegyensúlyozott harapásba becsiszolni
  • Eredmény: tökéletes
  • Új probléma: részleges fogpótlás készitése
  • Módszer: mint fent
  • Eredmény: nem sikerült megoldani
  • Következmény: a gnatológia (eszközök, célok, módszerek), mint badarság elvetése