FIATALÍTÁS
FOGÁSZATI KEZELÉSSEL

Diplomám átvételének napján (mint azt a bevezetésben írtam) ellentmondást tapasztaltam az egyetemen megtanult ismeretek és a gyakorlat között. Ezért tekintettem az elmúlt ötven évben feladatomnak a harapás és a funkció közötti összefüggés megfejtését.

Úgy gondolom, messze túlteljesítettem a vállalt feladatot, mégsem várok olyan sikert, mint ami nagyapámnak jutott.

A FOGTECHNIKAI SZEMLE 1935. október havi kiadása kilenc oldalon számol be nagyapám, néhai Weisz Zsigmond ünnepléséről „A fogászat kérdésekben és feleletekben” című könyvének megjelenése alkalmából. Ebből idézek: „Boldog lehet az az ember, akit még életében ér el a jól megérdemelt kitüntetés, hála és köszönet és akit méltányolnak és értékelnek azért a munkáért, amelyet önzetlenül a köz javára végzett.”

Esetemben az elismerés hiányát szakmapolitikai ok indokolja.

Miközben a tudomány arra való, hogy közelebb kerüljünk az igazsághoz, gyakran fügefalevélként annak eltakarására használják.

A bruxizmust a tudomány iránt elkötelezett tudósok egy rossz szokásnak tartják, nem tekintik betegségnek, továbbá olyan kijelentéseket tesznek, hogy nincs bizonyíték arra, hogy az okklúzió és a bruxizmus etiológiailag összefügg.

Véleményem szerint pontosan tudják, hogy kijelentésük nem helytálló, a fogorvos-társadalom érdekében ezt kell mondaniuk. Ugyanis ha elfogadott lenne, hogy a jó harapással a rágószerv gyógyítható, akkor az számonkérhető lenne a fogorvosokon.

Mindezek ellenére mégis bízom abban, hogy munkámmal hozzájárulok ahhoz, hogy Ön, Tisztelt Kolléga alkalmazni fogja pácienseinél a fogászati kezelés általi fiatalítást, továbbá átveszi a stafétabotot.