A harapás az alsó-felső fogak maximális felszínnel való találkozása, az állkapocs legkraniálisabb helyzete.
A sokféle harapás lehetősége nem a fogatlan páciens sajátossága. Miközben a harapás tökéletesnek néz ki, okozhatja az ízületi fej kényszerhelyzetét.
Ennek következménye az aszimmetrikus izomfeszülés. A szervezet öngyógyító működése az állkapcsot a kétoldali izomzat egyensúlyi állapotába igyekszik mozgatni. A bruxizmus a hibás harapás akaratlan korrekciója.
Ha az elmozdulást a fogak nem teszik lehetővé, annak fogszorítás a következménye. Tipikus fogászati tünetei: fogak letördelése, hajlítása (fognyaki defektusok), mozgatása (fogvándorlás), erős fogkőképződés, fogágy-károsodás, fognyaki érzékenység.
Ha az elmozdulás az izomfeszülés-egyensúlyi helyzetbe sikeres, ám az új helyzetben nincs mindkét oldalon fogérintkezés, az állkapcsot az izomzat visszaviszi a hibás harapásba, majd kezdődik mindez elölről. Ez a fogcsikorgatás. Tipikus fogászati tünetei: fogak, fogpótlások kopása, sérülése.
A fogcsikorgató páciensre nem jellemző az erős fogkőképződés, sem a fogágy sérülése, ám jellemzője a hipertrófia, a rágóizmok volumenének növekedése.
Ha az állkapocs a hibás harapásból izomfeszülés-egyensúlyi helyzetbe jut és mindkét oldalon fogérintkezés van, ellazulnak az izmok, amitől az állkapocs nyugalmi helyzetbe kerül a hibás harapás dacára (ld. a bevezetőben említett esetet). Ez a kiegyensúlyozott harapás.
A fogágyban lévő periodontális receptorok és az izmokban lévő, az izomfeszülést mérő izomorsók vezérlik a rágóizmok működését.
A bevezetésben említett páciens (1.ábra) amikor a felpuhított viaszba harapott, kinyomódott az ízületi porckorong, a híd a kompressziós ízületi pozíciónak megfelelően készült. A rossz harapás a kétoldali rágóizomzat egyenetlen feszülését eredményezte, ezért a rágóizomzat megpróbálta az állkapcsot az izomfeszülés-egyensúly irányába kimozdítani. Miután az állkapocs elmozdítását a fogak akadályozták, fogszorítás jött létre, ami a panaszokat okozta. A páciens „sikeresen” széttördelte a csikorgatás útjában álló akadályokat, amitől az állkapocs egy másik harapási pozícióba juthatott. Itt már helyreállt az izomfeszülés-egyensúly, ettől ellazultak az izmok, megszűntek az általános állapotában fellépő panaszai. A vattatekercsre harapva (2.ábra) helyreállt a helyes ízületi pozíció.
De miért jön létre alvás közben a harapás?
Mert a harapás létrejötte akaratlan kísérője egy vegetatív funkciónak, az üres szájjal történő nyelésnek. Alvás közben átlag huszonötször nyelünk.
Fiziológiásan nem lehet egy időben nyelni és levegőt venni, mivel a légcső és a nyelőcső közül csak az egyik van nyitva.
Ahhoz, hogy nyelésnél a tápcsatorna anyaga (táplálék, nyál) ne az alsó légutakba kerüljön, a légútnak elzáródni, a nyelőcsőnek kinyílni kell. Nyelésnél a gégéhez kapcsolódó külső izmok a nyelvgyök síkja fölé húzzák a gégét, az epiglottis ettől a gégére hajlik, megtörténik a gégezárás, a gége előrefelé mozgatása a nyelőcső megnyitását eredményezi.
Annak érdekében, hogy a gégéhez kapcsolódó külső izmok összehúzódásától ne az állkapocs mozduljon lefelé, hanem a gége fel- és előrefelé, az állkapcsot az emelő rágóizmok harapási helyzetbe húzzák. Az állkapocs legkraniálisabb helyzete, a harapás segíti a légút zárását és a nyelőcső megnyitását.
A gégéhez kapcsolódó külső izmok, éppúgy a rágóizmok körülbelül egy másodperc múlva ellazulnak, ezáltal a gége leszáll és –automatikus működés során– az állkapocs visszatér a nyugalmi helyzetbe. A mandibula nyugalmi helyzete az emelő és süllyesztő izmok erőegyensúlya. Az állkapocs fiziológiásan a nyugalmi helyzetben tartózkodik, nem a zárt helyzetben.
Vertikálisan nézve az állkapocs a koponyához képest különböző szinteken lehet. A problémát egy lift-hasonlattal szeretném megvilágítani.
Egy öt emeletes épület liftjének az állomásai: a nulladik szint a földszint, az elsőtől az ötödik szintig az emeletek.
Legyen az állkapocs a lift, ami fejtetőre állítva működik.
Az első emelet az állkapocs nyugalmi helyzete, a második, harmadik, negyedik és ötödik emelet szintjeit beszéd, éneklés, étkezés, ásítás stb. funkciók során éri el.
A sokféle harapás lehetősége nem a fogatlan páciens sajátossága. Miközben a harapás tökéletesnek néz ki, okozhatja az ízületi fej kényszerhelyzetét.
Ennek következménye az aszimmetrikus izomfeszülés. A szervezet öngyógyító működése az állkapcsot a kétoldali izomzat egyensúlyi állapotába igyekszik mozgatni. A bruxizmus a hibás harapás akaratlan korrekciója.
Ha az elmozdulást a fogak nem teszik lehetővé, annak fogszorítás a következménye. Tipikus fogászati tünetei: fogak letördelése, hajlítása (fognyaki defektusok), mozgatása (fogvándorlás), erős fogkőképződés, fogágy-károsodás, fognyaki érzékenység.
Ha az elmozdulás az izomfeszülés-egyensúlyi helyzetbe sikeres, ám az új helyzetben nincs mindkét oldalon fogérintkezés, az állkapcsot az izomzat visszaviszi a hibás harapásba, majd kezdődik mindez elölről. Ez a fogcsikorgatás. Tipikus fogászati tünetei: fogak, fogpótlások kopása, sérülése.
A fogcsikorgató páciensre nem jellemző az erős fogkőképződés, sem a fogágy sérülése, ám jellemzője a hipertrófia, a rágóizmok volumenének növekedése.
Ha az állkapocs a hibás harapásból izomfeszülés-egyensúlyi helyzetbe jut és mindkét oldalon fogérintkezés van, ellazulnak az izmok, amitől az állkapocs nyugalmi helyzetbe kerül a hibás harapás dacára (ld. a bevezetőben említett esetet). Ez a kiegyensúlyozott harapás.
A fogágyban lévő periodontális receptorok és az izmokban lévő, az izomfeszülést mérő izomorsók vezérlik a rágóizmok működését.
A bevezetésben említett páciens (1.ábra) amikor a felpuhított viaszba harapott, kinyomódott az ízületi porckorong, a híd a kompressziós ízületi pozíciónak megfelelően készült. A rossz harapás a kétoldali rágóizomzat egyenetlen feszülését eredményezte, ezért a rágóizomzat megpróbálta az állkapcsot az izomfeszülés-egyensúly irányába kimozdítani. Miután az állkapocs elmozdítását a fogak akadályozták, fogszorítás jött létre, ami a panaszokat okozta. A páciens „sikeresen” széttördelte a csikorgatás útjában álló akadályokat, amitől az állkapocs egy másik harapási pozícióba juthatott. Itt már helyreállt az izomfeszülés-egyensúly, ettől ellazultak az izmok, megszűntek az általános állapotában fellépő panaszai. A vattatekercsre harapva (2.ábra) helyreállt a helyes ízületi pozíció.
De miért jön létre alvás közben a harapás?
Mert a harapás létrejötte akaratlan kísérője egy vegetatív funkciónak, az üres szájjal történő nyelésnek. Alvás közben átlag huszonötször nyelünk.
Fiziológiásan nem lehet egy időben nyelni és levegőt venni, mivel a légcső és a nyelőcső közül csak az egyik van nyitva.
Ahhoz, hogy nyelésnél a tápcsatorna anyaga (táplálék, nyál) ne az alsó légutakba kerüljön, a légútnak elzáródni, a nyelőcsőnek kinyílni kell. Nyelésnél a gégéhez kapcsolódó külső izmok a nyelvgyök síkja fölé húzzák a gégét, az epiglottis ettől a gégére hajlik, megtörténik a gégezárás, a gége előrefelé mozgatása a nyelőcső megnyitását eredményezi.
Annak érdekében, hogy a gégéhez kapcsolódó külső izmok összehúzódásától ne az állkapocs mozduljon lefelé, hanem a gége fel- és előrefelé, az állkapcsot az emelő rágóizmok harapási helyzetbe húzzák. Az állkapocs legkraniálisabb helyzete, a harapás segíti a légút zárását és a nyelőcső megnyitását.
A gégéhez kapcsolódó külső izmok, éppúgy a rágóizmok körülbelül egy másodperc múlva ellazulnak, ezáltal a gége leszáll és –automatikus működés során– az állkapocs visszatér a nyugalmi helyzetbe. A mandibula nyugalmi helyzete az emelő és süllyesztő izmok erőegyensúlya. Az állkapocs fiziológiásan a nyugalmi helyzetben tartózkodik, nem a zárt helyzetben.
Vertikálisan nézve az állkapocs a koponyához képest különböző szinteken lehet. A problémát egy lift-hasonlattal szeretném megvilágítani.
Egy öt emeletes épület liftjének az állomásai: a nulladik szint a földszint, az elsőtől az ötödik szintig az emeletek.
Legyen az állkapocs a lift, ami fejtetőre állítva működik.
Az első emelet az állkapocs nyugalmi helyzete, a második, harmadik, negyedik és ötödik emelet szintjeit beszéd, éneklés, étkezés, ásítás stb. funkciók során éri el.
