FIATALÍTÁS
FOGÁSZATI KEZELÉSSEL

1911-ben Montrealban William Hunter londoni orvos közzétette a gócfertőzésről kialakított tapasztalatait, mely szerint egy gyulladásos góc (például egy elgennyesedett foggyökér) általános kórfolyamatok forrása lehet, akár halált is okozhat. Nyilatkozatát az újságok szétkürtölték. A következménye az lett, hogy mindenféle betegség okának, amit nem tudtak gyógyítani, a fogakat kiáltották ki. Aki kicsit is adott az egészségére, gyorsan kihúzatta fogait, nehogy a fogak miatt életével kelljen fizetnie. De az orvosokat is sikerült „megfertőzni”. Szinte mindegy volt, hogy a beteg fejfájásra vagy éppen hasfájásra panaszkodott, a fogak húzását rendelték el. A tömeghisztéria következtében Amerikában öregek és fiatalok váltak rövid idő alatt fogatlanná.

A fogatlan páciensek eredményes ellátásával nem tudtak a fogorvosok megbirkózni.

1926-ban McCollum vezetésével megalakult a “Gnathological Society of California”. Az új tudomány céljaként a rágóapparátus anatómiájának, szövettanának, fiziológiájának és patofiziológiájának kutatását jelölték meg. A gnatológia valós célja a fogatlanná vált páciensek rágásra alkalmas fogsorral való ellátása volt.

Az alapvetően műszaki jellegű probléma megoldására fogászati képzésben részesített mérnököket vontak be.

A gnatológus mérnökök a fogsorkészítés legnagyobb problémájának a harapást tartották. Megfigyelték ugyanis, hogy 

• ha egy pácienstől három fogorvos harapást vesz, annak három különböző eredménye lesz;
• ha egy pácienstől ugyanaz a fogorvos reggel, délben és este ugyanazzal a módszerrel harapást vesz, annak is három különböző harapás lesz az eredménye;
• a harapásvétel eredménye függ a kezelő ügyességétől, a páciens aktuális lelki- és izomzatának pillanatnyi állapotától;
• a páciensek állkapcsukat összezárt helyzetben önkéntelenül egy másik harapásba mozgatják, ilyenkor a fogak összekapaszkodnak és a fogsorok kibillentik egymást.

A fogsor stabilizálásának megoldására a fogak kiegyensúlyozott harapásba való becsiszolását javasolták. Ennek lényege, hogy a harapásból az állkapocs átcsúsztatható egy tetszőleges másik harapásba (jobbra vagy balra, előre vagy hátra), miközben az alsó-felső fogak mindkét oldalon folyamatosan érintkeznek.

A gnatológusok elengedhetetlen munkaeszköze volt

1. a pantográf, ami az állkapocs mozgáspályáinak több síkban történő grafikus megjelenítésére és a mozgások artikulátorra történő átvitelére szolgált.

2. az egyéni értékekre programozható artikulátor, amely képes modellezni az állkapocs fogcsikorgatásnál tapasztalható mozgásait.

A rengeteg munka meghozta a várt sikert.

A gnatológusok mindenféle fogpótlásnál a kiegyensúlyozott harapás beállítását tűzték ki célul. Ez az igyekezetük azonban nem fogatlan státusznál kivétel nélkül minden esetben kudarcot vallott. Hiába alkalmazták a bevált mérési módszereket, hiába csiszolták be az artikulátorban különös gonddal a fogpótlásokat, a szájban teljesen mást találtak.

Az okokat ma már ismerjük: merev tárgyakkal szinte reménytelen utánozni az állcsontok fiziológiás deformációját, a fogak állcsonton belüli mozgását, a diszkusz artikulárisz összenyomásából származó mozgást, a nem egészséges állkapocsízület („csapágyas tengely”) mozgásait.

A fogsorokkal azért voltak eredményesek, mert a rugalmas fogínyre helyezett alaplemez ezeket a mozgásokat semlegesítette.

A kiegyensúlyozott harapás beállításához szükséges mérések, a mérések átvitele az artikulátorra és a fogpótlás kiegyensúlyozott harapásba való becsiszolása rendkívül bonyolult és időigényes volt, valamint csak a teljes alsó-felső fogsor esetében sikerült hibátlanul megvalósítani. Ez volt az oka annak, hogy a fogász társadalom megtagadta a gnatológusok elméletét és eszközeiket az 1960-as évek elején.

Az elsősorban D’Amico, Stallard és Stuart által terjesztett új elmélet, a front- és szemfogvezetés elvének alapja az a vizsgálat, amelynek során egészséges fogazatú egyéneknél megfigyelték, mi történik a szándékos fogcsikorgatásnál. Azt tapasztalták, hogy az esetek java részében a szemfogak találkoznak, és a további oldalra csúsztatáskor minden más fog érintkezése megszűnik. A gnatológusok kiegyensúlyozott harapásra való törekvését, mint természetellenes, így alapvetően hibás szemléletet elvetették, gyakorlatukat és eszközeiket kiiktatták.

A fogászati tudományos véleményt az 1920-as évektől negyven éven át a gnatológusok határozták meg.

Amíg a gnatológia a harapásról (okklúzió) szólt, a front- és szemfogvezetés elvének elfogadása óta a harapás tabutéma.

Az ortopédia a tartó- és mozgató szervrendszer veleszületett és szerzett rendellenességeivel és azok kezelésével foglalkozó orvosi szakterület. A rágóizomzat a tartóizomzat része. Az állcsontortopédia diszciplínának lenne feladata a két állcsont (koponya és állkapocs) egymáshoz való viszonyának, egyszersmind a harapásnak a tanulmányozása. Hogy ilyen dilemma fel se merülhessen, az állcsontortopédia fogalmának más tartalmat adtak: fogszabályozás; a gnatológiát pedig misztifikálják.

A front- és szemfogvezetés elmélete egy paradoxonra épül: a harapásból induló oldalmozgás (bruxizmus) bár akaratlagosan kivitelezhető, automatikus működés során fiziológiásan nem fordul elő!